Fel

Ne a holnapot várd!

Ne a holnapot várd!

Hónapok óta várunk valamit, ami után majd jobb lesz. Az őszi lezárások után a karácsonyt vártuk, aztán a februárt, hogy lehessen lazítani. Most azt, hogy beoltsanak minket, és akkor kiszabadulunk. Ha kialakul a nyájimmunitás, akkor visszakapjuk a régi életünket, ebben bízunk. Májusra biztos jobb lesz, de nyárra már egészen biztosan. És aztán mégsem.

Bele van zárva a világ a vírusfertőzésbe. És bele vagyunk zárva a várakozásba. A HA…, a  MAJD… és a MÉGSEM hullámvasútjába.

A mostani, nehezen kiismerhető külvilágban szükségünk van belső tartásra. Valamire, ami belülről tart, struktúrát és reményt ad. Enélkül hanyatlásnak indulunk. Belső tartást sok mindenből nyerhetünk, például a jövőnkben való bizakodásból. De jelen helyzetben hogyan kapaszkodhatnánk jövendő életünk tervezésébe? Ehhez szükségünk lenne a beláthatóságra, az időkorlátra, hogy lássuk a járvány végét, amikor visszaállhat az élet a normális vagy megszokott kerékvágásba. Vagy hogy tudjuk, milyen lesz a járvány utáni élet.

Sok mindent vártunk már, sok mindenben reménykedtünk. De csak újabb és újabb csalódások értek minket. A csalódás egyre keserűbb, a várakozás egyre tétovább.

Victor E. Frankl, a logoterápia megálmodója szerint,

ha konkrét dologhoz kötjük a jólétünket, ha csak a jövőbe vetjük a hitünket, akkor elveszítjük belső tartásunkat, és lelki hanyatlásnak indulunk.

Az élet értelméről c. könyvében elmesél egy történetet: Egy társa a munkatáborban megálmodott egy dátumot. Ettől fogva mélységesen hitt abban, hogy ez lesz a szabadulás napja. Ahogy közeledett az időpont, de a hadi helyzetben nem következett be a várt fordulat, egyre kétségbeesettebb és elesettebb lett, végül ágynak döntötte a betegség. Azon a napon, amikor számára véget kellett volna érnie a háborúnak, belehalt a flekktífuszba. A jövőbe vetett hit elvesztése, a lelki önfeladás testi hanyatláshoz vezetett – írja Frankl.

Mi az, ami ezzel szemben gyógyító lehet a várakozásban? Mi mit tehetünk a jelen helyzetben?

Frankl szerint szellemi tartást és hosszabb távú célt kell keresünk az életünknek. Legyenek céljaink, de ne szaladjunk előre a jövőbe. Húzzuk vissza magunkat, és

keressük meg a jelen valóságában az erőforrásokat.

Találhatunk napi örömöket, alakítsunk ki rutinokat. Mindez hozzásegít, hogy megőrizzük a belső erőinket. Ha a mostani időben is vannak céljaink, megtalálhatjuk erőinket mindabban, ami a jelenben elérhető. Miközben fáradozunk a jövőért, a jelent töltjük meg, a mának élünk. Türelmet tanulunk. Bármit is hoz a jövő, ugyanerre lesz szükségünk: hogy az itt és mostban tartásra leljünk. Az élet elhalasztása, a “most még kibírom, később majd jó lesz” stratégiája rövid távon, gyors lefolyású krízishelyzetben nagyon hasznos. De hosszú távon, vagy a várakozásunk csalatkozása miatt kimerítő. Ráadásul leszokunk róla, hogy ami most van, azt észrevegyük. Rááll az agyunk, hogy most még nem jó, ez még nem az, amit keresek, majd csak később lesz jó. És ezzel a szemlélettel bárhova érek is, ott is csak jövőbe tekintek, nem tudok a jelen lehetőségeivel élni.

Élni mindig csak most lehet, nem holnap.